Továbbra is látogatja a lapot. Ezek szerint nincs kitiltva, ír, aminek örülök, mert jó költőnek tartom. Még a stílusa is kezd néha kötetlenebb formát venni, ami ugyanolyan jó.
Nagyon nehéz csendben csak figyelni.
Nem tudom mit érzek. Nem ugyanazt, amit rég, mert nem felejtem el, ha meg is bocsátottam a támadását.
Lehet, hogy gyűlöl, lehet, hogy nem. Nem látok bele sem a fejébe, sem a szívébe.
Feladtam. Végképp. Néha ..... mit néha, minden nap gondolok rá, még mindig, és azt mondom magamban, hogy igen, nekünk még nem ért véget... valami még hátra van. Bár félek attól, ami hátra lehet....

Felszántom életed ugarát ha kéred, ha nem -
fogom az ekevasat, beléd vájom lényem.
A barázdába vetem gondolatom, lélegzésem.
Szórhatsz rá földet akár, rög alá temetheted,
a gyökér mélybe tör, tudatod titkos
tekervényeibe,
lopódzó lelked labirintusába – én leszek ott a
nyom.
Ki nem irthatsz, el nem felejthetsz, mert kikel
buján, zöldellőn mint százszor kaszált fű és a
gyom...

Mostanában ez a versem jár az eszemben.


Mostanában nagy önfegyelemre van szükségem. Akkora önfegyelemre, ami már lassan kibillent az egyensúlyomból és elveszítem önmagam.
Sokszor hallom azokat a dolgokat, légy önmagad, légy őszinte.... és nyugodtan beszélj csak magadnak, hiszen minden látszólagos.
A világban minden az egoizmusról szól.
Úgy érzem, a világon senkit nem érdekel, mit gondolok. Csak arra vagyok alkalmas, hogy meghallgassak. Már nincs erőm megértést sem keresni, annyiszor csalódtam.
"talán eltűnök hirtelen... mint erdőben a vadnyom" nem ered nyomkereső utánam, nem keres okot, jelet.... összecsapódnak az ágak, a liánok és kacsok tovább nyújtózkodnak, és pár perc múlva egy rezzenés sem jelzi ott járt valaki. Ez a dzsungel igazi törvénye. Tévedtél, Maugli.

Talán ez a kis napló lesz a legforgalmasabb jó ideig, bár nem tudom minek ide írok....